#52: Futás a négyzeten

2015. március 10. - szaja

Fogalmazzunk úgy, hogy nem különösebben rendelkezek élénk élményekkel erről a futásról, ugyanis lustaságunknak és hanyagságunknak köszönhetően több, mint 9 hónappal a nagy esemény után fogok bele ennek a bejegyzésnek a megírásába. Időnként elgondolkodok azon, hogy vajon nem lenne-e jobb azonnal a futás után bejegyzést írni, de aztán mindig rájövök, hogy a prokrasztináció olyan magas szintjén, mint ahol mi élünk, nem nagyon szeretünk pontot tenni a dolgok végére

Na de, félre a kesergéssel, beszéljük a lényegről: Budapestre költözésem első perceitől izgatta a fantáziámat az 52-es villamosvonal, ugyanis (TALÁN IGAZ FUN FACT ALERT) Európa egyetlen olyan villamosvonala köszönt vissza a vonalhálózati térképeken, amely gyakorlatilag két darab négyzetből állt.

Mivel Pesterzsébet ezen része viszonylag távol állt a mindennapi rutinomból, több, mint 6 év epekedés után jöhetett el végre a pillanat, mikor szembesülhettem a két négyzet való világbeli leképeződésével. Gondolom, nem lep meg senkit, hogy ez a nagy találkozás nem volt olyan izgalmas, mint amilyennek képzeltem, hiszen mégiscsak Pesterzsébetről van szó. :(

A villamosvonalnak a Határ út M végállomástól indítottuk el (ami nem mellesleg egyike a két budapesti három villamosvonal végállomásaként szolgáló közterületnek), és az útvonal első pár kilométerét a Határ úton futottuk végig, ami - ki nem találnátok - egyben Ferencváros és Pesterzsébet határaként is funkcionál. Az útvonalon egyrészt egy szuperizgalmas koccanást, másrészt pedig egy a 28-ason bemutatott temetőklaszterhez hasonló nagyságrendű autószerelőműhely-klasztert követhettünk végig, majd egyszer csak balra fordultunk, és bevetettünk magunkat Pesterzsébetre.

A 20. kerületi szakaszt az 51-es bejárásakor már részben felderítettük, de ebben a futásban volt szerencsénk tovább bővíteni ismeretünket, ugyanis az 52-es jóval mélyebben beereszkedik arra a környékre, amit még dél-pesti barátaink is közepesen ajánlottak számunkra. Igazából különösebben atrocitások nem értek minket a pacsirtatelepi szakaszon, inkább csak szürreális volt a villamosvonalat követni az olyan jellegű utcákon, amelyek egy közepesen fejlett alföldi nagyközségben is kiválóan megállták volna helyüket.

Futásunk akkor vált izgalmassá, amikor a rendkívül "szoros" követési idővel rendelkező villamos 3 megállóval a végállomás előtt ért utol minket, ami azonnal beindította a versenyszellemünket, ugyanis nem nagyon volt kedvünk 20 percet álldogálni a semmi közepén, így egy erős hajrával és a villamosvezető kávézási szükségleteiben bízva sprinteltünk a nyári hőségben a végállomás felé, ahová jó két perccel a villamos után meg is érkeztünk, örömmel konstatálva hajránk sikerét. Természetesen a villamos még egy jó 10 percet állt a terminuson, ami a lélekszakadva megérkezést kicsit indokolatlanná tette, de igazából mindegy is volt, hiszen hamarosan abban az örömben részesülhettem, hogy a négyzetek másik felét is teljesítve valóra váltottam egy nagyon régi vágyamat...