Van valami szépsége annak, ahogy az ember folyamatosan képes maga előtt tologatni a feladatait, ha nincs különösebben konkrét határidő kijelölve. Majd holnap, hétvégén, munka közben, utazás közben, karácsonykor, és így tovább… A mai poszt egy ilyen 10 hónapos folyamat eredményeként született meg – én azért bízom abban, hogy a villamosfutás olyan téma, aminek soha nem jár le a szavatossága, pláne úgy, hogy ez a bejegyzés igazán különleges lesz!

Bár a blog elsődleges célját a budapesti villamosvonalak végigfutása jelenti, igazából soha nem zárkóztunk el attól, hogy tágítsuk a horizontunkat (lásd például a pécsi bejegyzést), amelynek egy elég egyértelmű iránya az országhatárok átlépése. A magyarországi futásoknál nagyon fontos kritériumunk az, hogy csak akkor minősül érvényesnek a teljesítés, ha mindketten végigfutjuk a távot –nos, ezt a feltételt a külföldi kalandozásoknál semmiképpen nem akartuk tartani, hiszen vétek lenne lemondani egy-egy kecsegtető külföldi vonalról csak azért, mert éppen hiányzik a futópartner.

A bejegyzéssel való elcsúszás egyik legkellemesebb előnye az, hogy nyugodt szívvel írhatom le azt, hogy a külföldi vonalak meghódítása nem csak egyszeri fellángolásnak bizonyult, hanem egy olyan célnak, amely minden utazás során szükségessé teszi a futócipő bepakolását, így nyugodt szívvel hívlak meg titeket Krakkóba, nemzetközi karrierünk kiindulópontjához. Igazából egy percig sem voltam biztos abban, hogy valóban van értelme bepakolnom a futócuccomat a 2013 késő őszi krakkói kirándulásunkhoz, de mivel a kocsiban bőségesen volt hely, az utolsó pillanatban végül csak bedobtam pár dolgot a táskámba.

Krakkóba érkezve elsősorban őszi időjárást, sok alkoholt és elképesztő kalandokat vészeltünk át, amelyek végül ahhoz vezettek, hogy a Goodbye Lenin Hostel 12 fős hálótermében ébredtem fel szombat reggel 7-kor, majd miután realizáltam, hogy a társaságomtól 10 óra előtt semmit nem várhatok, a cselekvés mellett döntöttem. A közepesen jól működő hostel wifin keresztül gyorsan végigvettem a krakkói villamoshálózatot, és arra jutottam, hogy a folyamatosan erősödő másnaposságom a lehető legrövidebb vonal kiválasztását ajánlja.

Ez a lépés azonban közel sem olyan egyszerű, mint hinnénk, ugyanis mint kiderült, a budapesti villamoshálózat wikipediás dokumentáltsága európai szinten kiemelkedő, a krakkói vonalaknak még a hosszát sem voltam képes sem angolul, sem lengyelül megtalálni.Így hát maradt a jó öreg szemmérték, melynek alapján a krakkói 2-es járat kellően rövidnek és belvárosinak tűnt a futáshoz, így el is indultam a vonal keleti végállomása, Salwatore felé. Azt már csak a szitáló esőben vettem észre, hogy nem hoztam magammal lengyel kopejkát, bliccelni meg nem akartam, így végül gyalog érkeztem meg a végállomáshoz, ami a lengyeleket ismerve nem meglepő módon egy jól megtermett templom volt.

Innentől már nem volt visszaút, a végállomáson még jól megtanulmányoztam a kék villamosokat, és a már működő helyi Futárokat (ne felejtsük, 2013 novemberében járunk – bár így belegondolva még most sem állunk tökéletes futárfronton), majd kényelmes tempóban nekivágtam a futásnak. A navigáció az út első szakászán nem volt különösebben nehéz, az ősi indián sínkövetős módszerrel jól boldogultam, a középső szakasz azonban már a Krakkó belvárosát U alakban körbevevő parkos rész mentén futott 10 másik vonal társaságában, így itt már a meglepően informatív megállói térképpel, illetve a telefonomon elérhető 400x300 felbontású hálózati térképpel konzultáltam, amelynek eredményeként viszonylag zökkenőmentesen jutottam el a vonal utolsó egyeneséhez. (Bár a pályaudvar aluljáróiban való rohangálást nem erőltettem volna.)

A végállomást pedig nem meglepő módon újra valláshoz köthető objektum, a Cmentarz Rakowicki temető jelentette, ahonnan halált megvető bátorsággal felugrottam az egyik visszafelé tartó villamosra, és 3 rettegéssel teli megálló elérése után vissza is értem a hostel közelébe, befejezve ezzel a blog történelmének első külföldi villamosfutását!

Gondolom, senkit nem lepek meg azzal, hogy a krakkói futás hangulata nem tért el különösebben a hazai élményektől, s bár a navigáció itt még komolyabb kihívás volt, ezt simán kárpótolta a teljesen újszerű város, hálózat és járművek tanulmányozása, a vonal teljesítése után pedig még a Trams in Kraków wikipedia cikk elolvasása is sokkal jobban esett. Tudtátok például, hogy Krakkóban pontosan ugyanannyi villamosvonal van, mint Budapesten? Na, ugye? Persze a kedvenc fun factem nincs fenn a cikkben - túl aranyos, hogy ott szerepeljen - tudtátok, hogy Krakkóban az összes villamos (a magyar ünnepi üzemmódhoz hasonlóan) mini lengyel zászlókat lenget maga előtt? 

Villamosvonal adatok:

Krakkó, 2-es villamos: Salwator - Cmentarz Rakowicki
19 perc menetidő
12 megálló

Futás adatok:
4,78 km 
26 perc
11,04 km
5:26 min/km

Mennyivel gyorsabb a villamos a futóknál?

7 perccel. Nem is olyan rossz eredmény ez, tipikus példája annak, hogy a belvárosi villamosok a sok megálló és komplex forgalmi viszonyok miatt jobban megközelíthetőek - nálam sokkal jobb futóknak. :)